JÚDÁSOK FEKETERIGÓJA 

a hideg fűtőtest szelepét markolom, 
miközben arra a hideg télre gondolok, amikor 
egyik kerítésről a másikra vonszoltuk magunkat, hogy 
elérjünk a moziig— mi így sétáltunk akkor, 

vagy arra a viharos napra a dombtetőn, 
amikor láttunk egy szarvast legelni 
a házak között, a szerpentin mellett— 
mint a táj féktelen dinamikája,

megfogom a bogaras függönyt és elönt a vágy, 
hogy magamhoz öleljem, mint egy párnát, 
amit nálad hagytam a járvány előtt,
nehezemre esik a mozgás, mert 
a mozgáshoz való kedv tovaszállt, 

oda az archaikus vágy, a Dávid-szobron 
már porszívó és hullazsák hever,
beleket firkálnak a hasára a vandálok és
nálam is van egy maroknyi filctoll,

de a könnyeidre emlékszem, az elhalkuló 
hangfoszlányaidat messziről, egy elképzelt meseország 
az otthonom, üres szobákkal és az ablakok 
helyét is az ujjammal szakítottam ki,

nem emlékezni akarok a közös pillanatokra,
nem a felakasztás helyén és idején akarok gondolkodni,
nem úgy akarok emlékezni a feketerigóra,
hogy az ablakunk előtt ugrándozott és énekelt,
hanem az erdőben, kirándulók közt látom újra,
mert már ő néz minket, ahogy mi csipogunk,

mert egyszerűen nem akarok, nem akarunk
gyászolni, imádkozni, fohászkodni, gyónni, elmélkedni,
mert önző mód nem akarjuk a keresztet
vonszolni, cipelni, felmászni rá és figyelni, ahogy
a természet visszadobál, leszar minket egy galamb,

mert nem akarunk felelősek lenni,
egyszerűen meg akarjuk úszni,
mert kell egy újabb Jézus, mert mi mind
Júdások vagyunk.