HAJNALI BÚCSÚ
ülünk a csillagtalan ég alatt, miközben
ujjak dobolnak a padon és senki se
tudja merre nézzen, fogom a majdnem
üres flakont és azt képzelem, hogy
körülöttünk csak a fák vannak és a földön
feküdnék, de nincsen olyan könyv,
aminek a fejezetével tudnám folytatni,
egy gitárgyakorlat megadná az alaphangot,
hogy aztán egy jól megrágott verssorral
válaszoljak rá, mint Pilinszky síró fiú képe:
egy láthatatlan piramis tengelye közepén
áll és várakozik a bekövetkezhetetlenre,
bár vissza kellett adnom, de ha fázom,
egy láthatatlan lepel mindig betakar majd,
és a tekintet, amit sokszor kerültem,
mert féltem minden lehetséges lehetőségétől,
ha költészetre vágysz, most nem sikerül,
ósdi metaforákra és romantikus közhelyekre
cseréli le a google automatikusan, minden
szavam komikus, mint egy mumus.