KÉT HÖLDERLIN
Azt hiszem, tölgyek alól jövök,
de nem érdekes, Hölderlin!
Most így hívlak. Ott állsz még
a sötétben, zöld szemüvegben,
ahol nyáron hideg van és
télen meg lehet bolondulni, mint
egy zárt szobában. Idehallom
az introituszt, még a hanglejtését is
a felkent papnak, lágy, de valahol
kemény, mint egy — jobb úgy folytatni,
mint egy tölgy, az ágai aprók,
mégis visszafordulok, aláülök,
mert az a kevés árnyék, végülis
nem veszi el a fényt előlem,
mozogni szeretne, ahogy te is,
és nem azért, hogy lássa a világot,
mert kell valami változás is
egy fának. Hölderlin, gyere!
Innen lentről olyan, mintha
az áfonyaszemek fekete csillagok
lennének a fénylő napsütésben
és te fogod szétnyomni őket,
hogy csöpögjenek.
Megőrjítenek a fák.